– Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre.
– Tüskevár.
– Vár?
– Vár volt állítólag valamikor, de akkor még sziget is volt. Akkor még odáig ért a Balaton, de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt, és most már sekély a víz, és nádas az egész. Annyi bizonyos, hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén, mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba, hát az örült, ha a bőrét kihozta belőle. Azt hiszem, inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak, szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is.
– Csodálatos!
– Hát tudod, én csak néhányszor jártam arra, de majdhogy a nadrágom ott maradt. Irtó sűrűség, tüske, iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része, azt hiszem, ott van… Úgy összemartak, hogy Nancsi néni nem ismert meg.
– Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk, abban a reményben, hogy István bácsi bekapja a horgot. – Ha bekenem magam, rám sem száll a szúnyog."
(Részlet Fekete István: Tüskevár című regényéből. A teljes regény itt, ha épp nincs meg otthon könyv formájában.)
Ez a kis részlet jutott eszembe a mostani szúnyoginvázió kapcsán.
És az, hogy nem fogok idén olyan képeket készíteni, mint korábban:
Szívesen áldoznék egy kicsit a véremből idén is egy ilyen képért, mint ahogy korábban is, de azután, hogy Szandi lába ödémás lett egy hétig, illetve múlt szombaton Áki lába is bedagadt egy csípéstől, bizalmatlanabb vagyok.
Most ez napi probléma sok embernél, de ha lehet én kihagynám.
Inkább jól feszerelkeztünk riasztószerekkel. Valóban úgy van, ahogy a híradások mondják: alig lehet riasztót kapni. Orosházán mi is jó néhány boltot bejártunk, mire találtunk.
De most már van.
Egyelőre inkább távol tartom magamtól ezeket a szívós kis zümmögőket.
Majd ha visszaáll a régi rend, akkor be merem vállalni.
Addig majd fotózok mást:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése